AllOut Boxing – Egy Személyes Történet
- AllOut Csapat
- máj. 3.
- 3 perc olvasás
Páran már ismeritek a terem történetét – leginkább azok, akik részt vettek valamelyik Glow Boxing utáni közös beszélgetésen vagy iszogatáson. De szerettem volna egy kicsit többeket is beavatni. Nem vagyok kifejezetten a nyilvánosság embere. A social media „influenszerkedés” számomra még mindig inkább egy kötelező rossz – valami, ami nélkül ma már nehéz érvényesülni. Viszont szeretném, ha egy kicsit belátnátok a kulisszák mögé. Hogy ne csak egy box stúdió legyünk a sok közül, hanem értsétek: minden edzésbe, minden posztba, minden apró részletbe beleadjuk szívünk-lelkünk.
From 'delululand'
Az eredeti célunk mindig is ugyanaz volt: létrehozni egy olyan helyet, ahol nem kell feszengened. Ahol lejöhetsz csak úgy jól érezni magad. Jöhetsz egy „alibi edzésre”, vagy épp azért, hogy az utolsó csepp energiádat is kiadd magadból. Egy hely, ahol az edzés idejére kikapcsol az agyad, és nem a mindennapokon pörögsz. Ahol találkozhatsz jófej emberekkel, nevethetsz egy nagyot, vagy akár csak csendben elvonulhatsz egy sarokba.
Őszintén? Pont egy ilyen helyre volt szükségem nekem is.
Ahhoz, hogy értsétek mindennek a hátterét, ugorjunk vissza 2019-be… a kedvenc „delulu” időszakomba. Amikor sorra ignoráltam a red flageket, és úgy döntöttem, hogy az exem miatt kiköltözöm Ausztráliába. Felmondtam a szuper állásomat Londonban, amiért évekig keményen dolgoztam, otthagytam a barátaimat, és a családomtól is elég messzire kerültem.
To 'realitycity'
2020-ban jött a nagy pofára esés. Minden, amit a jövőmről elképzeltem, egyik pillanatról a másikra omlott össze. Súlyosan lesérültem, és hónapokig ágyhoz/mankóhoz voltam kötve, úgyhogy a munka ugrott — aztán a kapcsolatnak is hello. Elég kilátástalannak tűnt a helyzet: teljesen kiszolgáltatva, tök egyedül a világ másik felén.
Ha pedig ez nem lett volna elég jött a lockdown, és minden, ami vele jár. De valljuk be: lehettem volna sokkal rosszabb helyen is. Sőt, egy részét kifejezetten élveztem is – nem volt rajtam az a nyomás, hogy szocializálódni „kell”. Mert akkor szembesültem volna igazán azzal, hogy nincs ott senkim.
Mert hát… szép-szép Ausztrália, de egyedül lenni még a világ legszebb helyén is magányos.
Persze dönthettem volna úgy is, hogy hazaköltözöm, de mivel turizmusban dolgoztam, ami akkor gyakorlatilag nem létezett, itthon valószínűleg munkát sem nagyon találtam volna. Maradt volna a kölcsönökből élés… amire azt mondtam: „na jó, ezt nem.”
Úgyhogy inkább eldöntöttem: összeszedem magam, és lépésről lépésre felépítek valamit. Az ezt megelőző évek alatt megtanultam, és idővel a mottómmá vált, hogy felesleges a problémán pörögni és sajnálkozni, mert az sosem visz előre, főleg ha csak magadra számíthatsz. Inkább meg kell rázni magunkat, és a megoldásra fókuszálni. Persze ez hosszú évek munkája, sok nehéz pillanat és erős akarat eredménye, amiről majd később írok, ha szeretnétek. :)
Visszatérve Sydney-i pályafutásomra.
Plasticity
Kezdtem apránként… vettem egy hatalmas whiteboardot, felragasztottam a falamra, és elkezdtem ráírni a céljaimat. És itt nem nagy, világmegváltó tervekre kell gondolni —csak kicsit már azt akartam érezni, hogy legálabb az irány jó ami felé haladok, ha már eddig full vakon voltam.
Ebben a szemléletben csináltam egy „100 napos kihívást” is, amiben olyan dolgok szerepeltek, mint: 100 új emberrel találkozni, 25 új dolgot kipróbálni, 25 új helyre elmenni… stb.”
Igazából ezek csak eszközök voltak ahhoz, hogy tudatosan pozitívan álljak a külvilághoz, és aktívan keressem a kapcsolódási pontokat és a lehetőségeket. Mivel mindenáron teljesíteni akartam a számokat (eléggé versengő típus vagyok), így sok olyan helyzetbe is beleálltam, ami a komfortzónámon kívül esett.
Például világéletemben féltem egyedül elmenni bárhová, ahol senkit sem ismerek. Mindig azt éreztem, hogy mindenki engem néz, és ilyenkor persze még inkább szerencsétlenkedtem. De valami megváltozott: ahelyett, hogy magammal lett volna elfoglalva, azon kezdtem kattogni, hogy kivel lehetne beszélgetni, és hogyan tudok még egy pontot kipipálni a listáról.
Ahogy telt az idő, ez az érzés egyre inkább halványult. Minél többször kényszerítettem bele magam ezekbe a helyzetekbe, annál kevésbé feszengtem bennük. Közben sokat olvastam az agy plaszticitásáról is, és a mai napig tartom, hogy a legtöbb dolog fejben dől el — ezt akkor első kézből tapasztalhattam meg.
De amellett, hogy én is folyamatosan fejlődtem és fejlesztettem magam, rengeteg új éttermet fedeztem fel, múzeumokba jártam, vitorlást vezettem a Sydney Harbouron, szerveztem egy daytime partyt egy katamaránra, lefutottam az első Spartan versenyem, kipróbáltam a rúdtáncot (ami egy epic fail volt :D), újra elmentem táncolni, röplabdázni, lovagolni és elnéztem egy rögbi meccsre is.
A kipipálandó új dolgok között pedig ott szerepelt a box is…
Folytatása következik… 👀
We hope to see you part of our story too. Join now!
Hozzászólások